Imádom hazánk fővárosát: Budapestet, annak ellenére, hogy tágabb szülőföldem az Északi –középhegység, közelebbről a Mátra lábánál fekvő kis település, Tar község, melynek határát a Zagyva folyó mossa.
Szeretem ennek a kis településnek a hangulatát. Jól esik, amikor végig sétálok a falu főutcáján, és rám köszönnek az emberek, sőt, meg is kérdezik, hogy hogyan érzem magam. Ráadásul tudom, hogy nem csupán udvariasságból teszik fel a kérdéseket, hanem valóban érdekli őket a hogylétem. Mivel elég kis lélekszámú a falu, itt mindenki ismer mindenkit. Sőt, mi több, nagyrészt nyitott könyv mindenkinek az élete. Ebből adódóan, titkok nem igen vannak a településen, mert itt mindenki nyitott szemmel jár, és nyitott füllel él. Valójában azonban ez engem nem igen zavar, mert kicsi gyerekkorom óta ebben a közösségben élek, és hozza szoktam ehhez az életformához.
Ennek teljesen ellentéte a nagyvárosi élet. Talán ezért is értékelem ezt az életformát is, hiszen ha arra van szükségem, elrejtőzködhetek a tömegben. Mivel szinte senki nem ismer, szabadon jöhetek, mehetek a városban. Ha kedvem tartja, énekelhetek is akár, senki nem szólít meg, legfeljebb kicsit furcsán néznek rám a járókelők.
Ha tehetem, és időm engedi, éppen ezért szeretek nagyokat sétálni a fővárosban. Különösen kedvelek a Dunán átívelő hidakon sétálni az esti órákban, és gyönyörködni az esti pesti fényekben. Néhány napja is a Margit hídon sétáltam, és szerettem volna megörökíteni egy-két fényképen, a páratlan fényeket a Dunán, de sajnos nem sikerült, mert a telefonom kamerája elromlott.
A telefon szerviz dolgozói segítettek a probléma megoldásában. Kapcsolatfelvétel után néhány órával már ki is cserélték a hibás alkatrészt, mivel raktárkészletükön volt cserealkatrész.